Mi így láttuk... - Bükfürdő Rallye 2012



Tényleg nem hittem, hogy ennyi kihagyás után még ennyire sokan emlékeznek erre a „sorozatra”. De jó, nagyon jó… mint ahogyan az is, hogy egyesek KÖVETELIK rajtam a Mi így láttuk megírását. Markó Zoli például azt kérdezte, hogy miért nem írom meg más médiába ezt… azt hiszem, hogy a hosszas választ akkor neki sem tudtam kifejteni… de talán azért, mert azt a szabadságot és szabad véleménynyilvánítást más médiában nem szeretném megengedni magamnak, mint amit anno – és akár még most is :-) – a toljadneki.hu oldala kínál hozzá. Ráadásul oly’ mértékben megváltoztak a körülmények, hogy ez már nem is ugyanaz lehetne, mint régen. Verával beszélgettük a szervizparkban, hogy régen a pálya szélén bandáztunk, este a szálláson buliztunk, rohangáltunk ide-oda, most pedig nyugodtan sétálgatunk a szervizparkban, és egymás gyerekét csodáljuk. Mert most már inkább körülöttük forognak az események, és a legjobb sztorik is hozzájuk kapcsolódnak, mint ahogyan a legtöbb fotó is róluk készül… talán valamelyik babás újságnál tényleg bepróbálkozhatnék ezzel a sorozattal. :-)

Tehát akkor Bükfürdő. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a tavalyi bükfürdői rendezvény óta ezt vártuk. Nagyon-nagyon régóta az egyik legnagyobb kedvencem (volt) a Szombathely Rallye. Talán a közeg, a környezet, a klíma, a hangulat, a város, az ottani emberek – és az ott született sztorik – hozták ezt, de a Bükfürdő méltó (sőt, méltóbb) utódja annak a versenynek. Egyszerűen szeretem, és ezáltal persze elfogult is vagyok! Év elején elmaradt az egri verseny, és onnét kezdve még inkább izgultunk ennek a futamnak a sorsáért is. De bízva Markó és csapatában, teljesült a kívánság: lett Bükfürdő Rallye és nem is akármilyen!

Tudom, hogy sokan ilyen messzire soha nem mennek versenyre, idén talán pláne. Mi már hetekkel korábban tervezgettünk, szervezgettünk és már csütörtök délben indultunk… és máris itt jön képbe az egyik poronty, hiszen az oviból sem lehet a végtelenségig hiányozni, hamarabbi indulásra miatta nem volt lehetőség. Mentünk tehát délben, indultunk a nyárból és hallgattuk az időjárás jelentést, lélekben pedig már készültünk a világvégére. Odaértünk, szállás megvan, csúcsszuper, internet nincs, sebaj, szomszédban van, majd lopunk… Irány a terasz, napozzunk, amíg lehet. Szemben Caramell (nem a celeb, ez a hotel), ott is erkélyek sora, az egyiken pedig egy ismerős alak körvonalai. Rögtön szóltam Tominak, jöjjön már, nézzen ő is, mert én nem látok odáig, de az ott nem Büki Ernő? Mindegy, azért integetek… „szia Ernő, mármint ha te vagy…”. Újra képben a két csemete, „menjünk-menjünk fagyizni, azt ígérted itt már kapunk”. Még távolabb egy cukrászda sziluettje, nézzük. Lett fagyi, lett (lopott) net (éljen, egy sajtóanyag félig kipipálva), lett időjárás infó, tényleg jön a végítélet napja, de majd csak szombat délben ér ide. Addig nyár, hőség, napsütés, holnap pedig már por is, hiszen a tesztre készülődtünk.



Boldizsár hamar megtalálta, hogy van már itt tréleren versenyautó, így ő onnét egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni. Végignéztük hogyan jön le az autó róla, majd hová parkolják a trélert, közben pedig a Volvós osztrákok pislogták, hogy vajon ezen mi ekkora sztori, hogy földbegyökerezett a lábunk tőle. 2 éves na, és különben is, ha ló nincs…

Irány vissza a szállás, hiszen van még mit írni… Caramell előtt bandázásba csöppentünk, Markó Tibi mellett pedig mégsem sétálhatok el szótlanul. Hoppá, itt van Dani-Jani, Hadik Team és még sokan mások. Hamar kiderült az is, hogy Büki Ernőre ráhoztam a frászt a nagy integetésemmel… miközben mások bömböltek neki hülyeséget felfelé, ő azon aggódott, vajon ki ismerheti őt itt, ha a szemközti házból lelkesen integet… A titokra fény derült, nem csak én nem vagyok sasszem, Büki „Nem-látok-már-messzire” Ernő sem a régi már :-)

Újabb írás estére, net lopás sikertelen, nem terjed a levegőben még a teraszunkig sem, pedig már félig kinn lógatom a laptopot. Sebaj, holnap majd cserkészek újra…

Péntek reggel, még mindig nyár. Irány a teszt! Megérkeztünk, hű, itt van a MM kamion, hű, már ők is itt vannak, és ők is… értem már a panaszt, nyíl egyenes úton mentünk-mentünk-mentünk és még kanyar nem jött, pedig még a tesztpálya rajtpontját sem értük el. Egy elág, még egy elág, versenyző itt is, ott is, farakás még több, hú, ott vannak Balázs Öcsiék, hajrá, vegyük célba, Német Lackó most fog tesztelni! Hamar kiderült, Lackó még sehol, autó kész van, várakozunk, napozunk, kávézunk (köszi!). Gyerekek játszanak, emelővel, Mitsubishivel, kamionnal, farakáson, pocsolyában, Duen autójával (szigorúan csak a távollétében).



Benedeknél nagy az öröm, kapott „spriccelőt”, szerzett papírt, jöhet az autó fényezése. „Légyszi Öcsi, vedd le onnét a lábad! Köszi! A másikat is.” :-)

Jön Répás Zoli, jön Lacika, egyik izgul, másik nem, először pályafelírás, majd Öcsivel egy kör, baromira telik az idő, nem érünk oda, hívd Büki „Nem-látok-már-messzire” Ernőt, nincs térerő. Nekem sem. Itt sincs, mássz fel oda, pocsolyában T-mobile, farakáson Vodafone. Még mindig nyár, nyoma sincs a télnek… Délutánra pihenő… nekem meg a körbefaggatós sztori, ki mit gondol a verseny előtt.

Este a szálláson, nyugalom a teraszon, én meg akkor körbekérdezek. Hívom Bujdos Mikit, felveszi, beszélünk, írom. Hívom Herczig Norbit, még épp kicsöng, Boldizsár abban a pillanatban nagy lendülettel rohan kifelé a teraszra, de előtte hasra esik. Ordítás. Telefon kinyom. Gyerek felvesz. Vérzik. Fogai megvannak, állán felrepedt a bőr. Betadin, vatta, lekezel. Már nem ordít, annyira nem vészes, de tuti a hétvégén mindenki megkérdezi mi történt. Nyugalom??? Aha, ahogy én azt elképzeltem. Norbi visszahív, beszélünk, közben megérkeztek a versenyautók az udvarunkba, teraszról hangzavar: „Aztaaaaa, anya… ne telefonálj tovább, itt van Varga Doki autója, Prymáé is. Induljunk, nézzük meg.” Ők indulnak, én maradok. Végre nyugi… írhatok, csend van… Végeztem, megkeresem őket. Nem mozdultak a Suzuki mellől, és rögtön összehaverkodtak a tűzoltósisakos Lakatos-ikrekkel. Leértem, beszélgetnek, Lakatos Robi anyukája, apukája… beszélgetek már én is… nem ismer meg, nem ismer meg, hurrá, mázlim van…

Aztán ismét fogócska az ingyen wifiért, fogadalom, net nélkül legközelebb sehová. Este fagyi, mert ott van net! Fagyizó zárva, de van net! Két gyerkőc rohangál a füves placcon, bottal ássák a vakondtúrásokat, körbecsodálják az épülő Kristály Torony élményhelyet, én meg másfél órát szenvedek, mire kimegy mindkét sajtóanyag, és a „verseny előtt mondták” is célba talál. Net nélkül nem élet az élet, és akkor a Facebookot még nem is említem…




Szombat reggel Szombathely. GPS ide vagy oda, olyan mintha rossz irányba mennénk. Dejavú! Mint mikor Markó Tibivel fakultatív programként körbeautóztuk a várost! Kalandváros megvan, indulhat a móka! Még mindig nyár, frontérzékeny gyerekeim rendben. Meglepő. Eltelik 10 perc, jön az első „zizzenés”, hiszti itt, hiszti ott. Na, ebből tényleg időjárás változás lesz. Valami nagycsaládos kedvezményes nap lehetett, mert nem először jártunk itt, de most feltűnően magas volt az egy felnőttre jutó gyermekek száma a helyszínen, és a stílus sem a jól megszokott volt. Anyuka négy gyerekkel, az egyiknek:
- Megittad a vizemet? Engedély nélkül?
- De anyaaa, szomjas voltam!
- És akkor meg kell inni a vizemet?

Nagyszülők lányunokával, „kedves” nagymama: „Há’ ez meg mán milyen játék!? Erre fel sem tud mászni EZ A NYOMORULT!”

Egyébként szuper volt, kalandváros fantasztikus, főképp 6 éves szemmel nézve, és a belépőjegynek köszönhetően általában szűrt társadalmi jellemzőkkel. Fél egy, irány haza, Benő bekattant. Oly mértékben jelzik előre az esőt 9-12 órával, hogy megbízhatóbbak bármely meteorológiai szolgálattól.




Érkezünk, velünk pedig a vihar kezdeti szele is. És tényleg bejött, nem tévedtek, kisebb szélvihar, erős lehűlés, és a nyári ruhát vissza is pakolhattam a táskába.



Mivel dél környékén megkezdték a versenyt, így muszáj volt újra netet vadásznom, hogy megfelelő információkat szerezzek, ami végül mégsem sikerült, így köszönet Szellőnek, hogy komplett tájékoztatást nyújtott telefonon keresztül a mezőnyről. Jött a döbbenet: Bútorék kiestek. Hosszú percekig nem akartam elhinni, mint ahogyan azt sem, hogy milyen körülmények között. Kakusziék „legalább” műszaki hiba miatt, az kevésbé fájó számomra. De hogy Robi így odatámasztotta az orrát a fának, azt nem akartam elhinni. Kazár vezette a versenyt, ezen mondjuk én egyáltalán nem lepődtem meg. Bujdos Miki Turán előtt az első gyors után, ez azért kicsit mulatságos volt, de tetszett. Talmácsi Aranylicences Gábor már a rajtba úgy sietett, hogy 6 perccel előbb érkezett. Elsőre ez mondjuk vicces volt, később átváltoztak az érzéseim. Mindig is jól kijöttem a „megosztó” személyiségekkel, kedvelem a különcöket, a kicsit másabb figurákat… talán egyszer még Talmával is barátok leszünk :D még ha a jelenlegi állapotok nem is erre az irányvonalra utalnak… Jani-Dani nem túl gyors, de azért mennek, Német Lackó túl gyors, ő tolja az előtte versenyző párost is… viszonylag minden oké a mezőnnyel, na de Bútor!!! :-(



Prológra már szél és esőruhában érkezünk, és látva másokat, sokan hittek a híreknek, elég kevesen maradtak rövidgatyában. Sokkal többen nagykabátban, pokrócba csavarodva, egymásba bújva… Tavaly a prológ alatt leszakadt az ég, és emiatt egész látványos volt. Mivel tetőtől talpig vízálló ruhában voltunk, így én most is vártam az esőt. Tömeg nem volt, oszlatási céllal most nem kellett a csapadék, de némi látványnak örültem volna. Szél volt, eső nem, látvány pedig eléggé megoszló rendszerben. Egy-két ember eléggé kitett magáért, és meggyötörte az autót a szlalompályán, de legalább nem hiába fagytunk szét. Mert azért valóban furcsa érzés volt, hogy ilyen hirtelen beköszöntött a tél. És nem esett! Bármennyire is esőt akartam, nem jött. Prológ után irány haza, köszönjük a BOMBA-t, Kővárynak a folyamatos tájékoztatást a pályán zajló eseményekről, a driftes autónak pedig azt az élményt, amit Benedek még azóta is emleget! Kőváry Barna a prológ végeztével még felhívta a nézők figyelmét, hogy Markko Martin megtalálható a parkolóban. Benedek erre: „Ki az a Markko Martin? Markó Tibi rokona?” :-) (Mentségünkre legyen szólva, VB-t mi már egy ideje nem nézünk… hiszen a nap 24 órája erre nekünk már nem ad lehetőséget… úszás közben pedig nem a rallye világáról beszélgetnek az uszodában… sajnos.)

Még aznap este elkezdett esni az eső, de ezúttal a szél segítségével, ez most vízszintesen volt kivitelezve, ezáltal a teraszunk zuhanyzófülkévé vált, így már kizárt volt, hogy aznap este újra átintegessek Büki „Nem-látok-már-messzire” Ernőnek.



Nem ez volt az első eset ezen a környéken, hogy nem jutottunk ki gyorsaságira. Bár nem is a sokadik, de ezúttal vasárnapra egész nap Bükfürdőn maradtunk, szervizparkoztunk és bandáztak a gyerekeink a többi régi ismerős gyerekével. Első helyszínként talán Szabó Lackóék VFTS-ét tudnám megjelölni, ahol Benedek és Boldizsár a Várszegi csemetével, Zsannával állt neki a nagy munkának. Ha itthon ilyen lelkesen törölgetnének, sehol nem lenne egy porszem sem, de valahogy ez a meló csak a versenyautókon végezve érdekes. Majd érkeztek a szervizbe a mezőnybeli autók is. Jött Kazár, megnéztük, utána fordultunk, semmi extra. Jön Herczig, és a két gyerekem szó nélkül elindul a Skoda után, hátrahagyva a – továbbra is, és egyúttal véglegesen – egyhelyben álló VFTS-t. Nem tudom, milyen varázslattal van átitatva az a Skoda, de úgy vonzotta B1-et és B2-t, hogy meg sem álltunk a szervizpark túloldaláig. Ott skodáltuk egy darabig, irány visszafelé, útba ejtve Balázs Öcsiéket, de ezúttal Varga Doki volt az, aki kitett magáért, jó óvó bácsiként három-négy gyerek figyelmét simán lekötötte. Sorra húzta a nagyobbak fejére a sisakját, és szédítette őket. Itt ismét Lakatos Robi ikreivel ment a „gyerekbandázás”, és egyúttal a harc is, hogy ki hová és mikor üljön a Suzukiban. Két ülés, négy gyerek, meghatározhatatlanul nagy mértékű akarattal mindegyikük.



Szervizparkból kifelé menet még rátaláltunk DuEnre is az Algidás standnál…

Sétálni indultunk, ami ismét bandázásba fulladt. Lehet, hogy a sajtó- és versenyirodát el kellett volna kerülni ahhoz, hogy ne fussunk régi jó ismerősökbe? Most már mindegy, legalább ezáltal garantálva lett, hogy Markó Zoli újra belekerült ebbe az írásba is! Végre volt egy kis szabadideje, és mivel ő is hozott gyereket magával, a kicsik is újra bandázhattak. Mi meg jól kipletykáltuk a mezőnyt addig. Ha ezt most ő is olvassa, biztos kicsit feljebb tornáztam rögtön a vérnyomását, és izgulva – gyorsított tempóval – futja át a lentebbi sorokat, hogy vajon melyik általa mesélt sztori került bele a cikkben? Nyugi Zoli, megígértem, hogy nem írom le őket! És egyébként is lekenyereztél azzal a kávéval, amit anyukádtól rendeltél nekem! Ezúton is köszönöm! ;-) Boldizsár és Benedek nevében pedig köszönöm, hogy megehették azt a péksüteményt, amit egyébként Laurának szánt az anyukája…

Gyors kajálás, a tavalyihoz hasonlóan pizza. Jó marketing az étterem saját játszótérrel, mert egyrészt a szülő is ott akar kajálni (végre egyszer nyugiban), másrészt a gyerek egy év elteltével is emlékszik rá, hogy hová kell menni, ahol nem kell végigülni csendben az ebédet. Mindenki jól jár, és anya is jól lakik :-)

Irány vissza Jani-Dani mindjárt jön. Balázs Öcsi szerviz mindig a legizgalmasabb, mert ott adnak enni-inni is :-) Most egy játszópajtást is tudtak adni a csomag mellé, hiszen ezúttal Hodula Misi is családostul érkezett, így a három gyerek lelkesen tologatta a kisautókat az éppen szabad helyeken.



Balogh Jani arcáról nem is tudom, hogy mi volt leolvasható leginkább… vajon az „én miért nem játszhatok ott?”, vagy a „basszus, tényleg így kéne elfordulni a kanyarokban, ahogy ezek a kicsik csinálják?” :-)

Menjünk-menjünk, autók már kifelé mennek, még vissza kell menni a szállásra, hogy összepakoljunk. Csak nem jutunk messzire, autók még benn, most mennek majd kifelé.



„Én még nem megyek, szurkolok egyet Tyutyunak!”. Oké, de utána indulás. Há’ hogyne. Ott van Janek, menjünk oda!

Benedeknél ez volt az a pont, amikorra teljes mértékben „megtanulta”, hogy az eddigi nagy példaképét ebben a közegben igen sokan nem szeretik, és mekkora móka ezzel másokat cukkolni! Ott állunk, Sasáék, mi, Benedek mutat, kérdez: „Ki is az ott?” (Én már láttam a szemében az előbújó ördögöt…), válaszolunk: „Talmácsi”. Majd fordul, hátranéz még: „Akkor én most megyek és szurkolok neki!”. :-) Várta a reakciókat, a rosszalló tekinteteket most is, de én nem tartottam vissza, bár hihetetlen számomra, hogy a háta mögött zajló beszélgetésekből is levonta a konzekvenciát. Arra is odafigyel, amire nem is hinnénk, és amire nem is kellene. Vagy csak benne is van egy adaggal – mint bennem – hogy csak azért sem állunk be a sorba, csak azért sem leszünk átlagosak, és csak azért sem viselkedünk normálisan :D Tényleg annyira megosztja Talma itt az embereket, hogy hihetetlen… nem értem… vagy csak nem akarom…???

Irány a szállás, kocsiba be, 5 méter, Boldi alszik. Pár perc, megérkeztünk, Boldit kiveszem, még mindig alszik, irány a második emelet, még mindig alszik, berakom az ágyba, még mindig alszik, levetkőztetem, még mindig alszik, megkávézunk, összepakolunk, lecuccolunk, átpelenkázom, még mindig alszik. Visszaviszem a kocsiba, berakom az ülésbe, még mindig alszik, visszaérünk a szervizbe, és ébred! Na, ez aztán a jó beállítás! :-)

Szellő lekonferálta az utolsó gyors eseményeit, laptop-GPS-időeredmények… Jani benn, Lackó benn! Hurrá! Irány a céldobogó. Milyen jó is annak, aki hozott magával internetet! Én meg régi nosztalgikus módon tájékozódhattam a helyben keringő pletykákból.

Céldobogó környéke még nagyon üres, pár perc és jön a mezőny. Bár arról fogalmam sem volt, hogy a pályák szélén vajon mennyien álltak, a céldobogót vasárnap délután sem vette körül embertömeg. Jelen volt a rendezői gárda, néhány média is képviseltette magát, és ott voltunk mi is! Ja, és a német turisták… nem TURI-sták, csak külföldi fürdővendégek, akik statisztaként szolgáltak… Majd jött Laura is, jött a mezőny is. Én babonából még itt sem gratulálok a versenyzőknek, hisz a verseny vége még nem itt ér véget, de Benedek nekikezdett kiosztani az elismeréseit. Az első pár autóval ezt rendre meg is tettük, majd Laura közölte velünk, hogy egyébként ő az idevezető 100 méteres szakaszon valahol elhagyta a slusszkulcsot. Na, akkor gondolkozzunk, keresgéljünk. Hol ültél le? Ott nincs. Merre jöttél? Nézzük meg. Még egyszer! Még egyszer. Laurában felmerült, hogy talán a kezében lévő pohárral együtt vajon a kulcsot is a szemetesbe dobta?



Benedek örömmel vállalta volna, hogy átnézi a szemetes tartalmát, végre egyszer kedvére kotorászhatna ott, ahol eddig még sosem engedtük meg neki. A bökkenő csak annyi volt, hogy Laura igen kínosnak érezte volna ezt a cselekedetet, úgy, hogy közben a komplett mezőny az esemény helyszínétől másfél méterre araszol a dobogó irányába. Feladta a keresést, inkább megkérdezi Markóéktól (na, nem mintha nekem nem ez lett volna az első ötletem, hogy ha már van hangosítás, kérjünk úgy segítséget, hátha valaki megtalálta.) Laura indul, kérdez, kulcs megvan!!! Gondolom tolmácsolhatom Laura köszönetnyilvánítását a sportbíró irányába, aki megtalálta a fűben a kulcsot, és leadta a rendezőknél!

Mondanám, hogy „szép lassan…”, de valójában baromi gyorsan elfogyott az ORB-s mezőny, és véleményem szerint mindenki vitt haza serleget. Legalábbis a célceremónia előtt épp azt csodáltuk, hogy valami olyan mennyiségű serleg volt kikészítve, hogy bőven többszörösét tippeltük rá, mint a mezőny megmaradt „darabszámának”.



A Rallye2 még gyorsabban fogyatkozott, de azért Stepán Árpiék hoztak egy kis izgalmat, mikor begördültek három keréken, motorháztetőn üldögélő Magyar Péter navigátorral. Bal hátsó kerék nem volt. Boldizsár is rögtön elővette a tíz darabból álló szókincsét, és elkezdte kifejteni a véleményét: „Jajj-jajj, nincs.”. Hihetetlen módon ekkorra már több kilométert megtettek így, és ha már elértek valami igen szép helyezést, nem is akarták idő előtt feladni a küzdelmet, a céldobogó után tovább gurultak (csúsztak) a parcfermé irányába. Szép volt fiúk! Ez is olyan nosztalgikus élmény volt, régen is láttunk már háromkerékkel versenyezni autót, amikor még nem adták fel a küzdelmet a versenyzők holmi kis alkatrész-vesztés miatt. :-)





Célceremóniának vége, indulnánk haza, de Benedek még beállt segíteni. Összeszedte a pezsgősdugókat, majd az üvegeket. „Nézd Zoli, ebben még van…” Máris kiabálom neki, hogy meg ne igya, de rögtön jött a válasz, hogy ez nem állt szándékában, ellenben meglocsolhatná a maradékkal Markó Zolit?

Így elnézve az eddigi sorokat… ez sem lett rövid. Ha korábban születtem volna, talán én írtam volna a Háború és Békét??? :-) Sebaj, amilyen ritkán van verseny mostanában, az éves mennyiség úgysem lesz vészes!



Írta, mint mindig, félálomban, befáradva: ciVIC